“Az első 48 óra kritikus. Imádkozzunk.”

A harmadik szülésem 2020.02.14. DEKK, 25 hét 5 nap 27cm. Ifj. Novák Gábor

3 gyermek édesanyja vagyok, 35 éves. Túl egy, számszerint 3 ishemias stroke-on, autoimmun betegségemből kifolyólag, ami a vasculitis (érgyulladás).

Első gyermekem az első házasságomból 16 éves. Ő is pici súllyal született, 2100 gramm és 43 cm volt. Farfekvéses guggolás pózból, 5 perces fájásokkal, sürgősségi császárral született Egerben. 13 évvel később született a középső gyerekem. Sima, normális, panaszmentes terhesség volt, 39. héten programozott császármetszessel született, 2950 grammal és 54 cm-rel.

Harmadik és egyébként utolsó gyermekem történetét szeretném megosztani. A terhességem 18. hetében elkezdtem vérezni. Fogadott orvosom volt, akinek szóltam, jeleztem a problémát. Vizsgáltak. majd elküldtek. 2 nap múlva nézték az áramlást, ultrahang semmit nem mutatott ami veszélyesnek lett volna mondható. Aztán a decembert és januárt végig véreztem, pecsételve. Többé-kevésbé.

Jött a január,a cukorterhelés, a babamozi időpontja. És a február. Majd elkezdődött a borzalom. 

Több ultrahang és áramlás vizsgálat után sem látták, hogy elszivárgott a magzatvizem, és a hasam nem nő.

A babamozis szonográfus azonnal látta, hogy puffadok és hogy hatalmas a probléma. Képet nem tudott készíteni, nem volt víz. 

Befeküdtem Egerbe, 10-én már toxémia gyanú volt, 150-es vérnyomás, fehérje vizelés, és 4 napig aszalódtam konkrétan, amikor jeleztem az orvosoknak hogy szerintem hellp szindrómám van, mert nem kapok levegőt úgy fáj mindenem. 210 volt már a vérnyomásom, állt a vesefunkcó, és 50 volt a trombocita számom. Azonnal mentő, és irány Debrecen. Akkor tolták be a 2 ampulla tüdőérlelőt. Szirénázva vitt a mentő, felvették Debrecenben az adatokat megkaptam a ctg gépet és a szívhangfigyelőt, amit 10 perc után  kikapcsoltak és mondták, hogy azonnal műtét.

Gerincérzéstelenítés és már bódultam is, rettenetesen féltem, idegen környezetben, idegen emberek  közt, másokra utalva, kiszolgáltatottan… Minden, ami miatt az ember orvost választ és szülésznőt.

Aztán kivették azt a pindúrt, 450 grammal.

Nem volt fél kiló, nem sírt fel, 15-öt dobbant egy perc alatt a szíve, és befújás után egyedül lélegzett. Én 2 napig az intenzíven voltam élet-halál közt, vért kaptam, és”regenerálódtam”. Közben feljött az ügyeletes neonatológus és nővérke, és tájékoztatott a gyerek állapotáról. Elmondta hogy az első 48 óra a kritikus, és imádkozzunk.

Azt tettem, ott és abban a szituációban amikor semmilyen szinten nem vagy felkészült erre a helyzetre, és hogy épp csak babamozira készültünk és csak 6 hónapos, és máskor az ilyet vetélésnek hívtuk, nem koraszülésnek. Kértem az Istent hogy tegyen a legjobb belátása szerint.

Rossz állapotban volt, elfáradt, 14 nap után összeomlott, éleszteni kellett, elég sokáig, de visszajött. Gépi lélegeztetés kezdődött, 5 hétig.

5 hónapot töltött bent a debreceni NIC-SUB1-SUB2-n teljesen egyedül. 2,5 hónapos volt, szülés után 1 hónapig, és hazajövet előtt  5 hétig voltam vele. Fejtem az anyatejet 1 hónapon keresztül minden nap hétszer. Aztán amikor lekerültem osztályra, első utam hozzá vezetett.

2020. július 7-én jöttünk haza. Nekem ő az évszázad hőse! A sérvei visszahúzódtak, műteni nem kellett, a rop 2 is rendeződött! 

Kitartás mindenkinek, aki az út elején jár! 

Éva, Egerből

“Ő a mi kis Csodánk…”

Márciusban kiderült, babát várunk, nem is egyet, egyből kettőt. Megijedtem, mert 2 éves és 4 hónapos volt akkor a kisfiam. 25 évesen kell majd boldogulnom 3 pici gyerekkel. Mégis én voltam a legboldogabb, hogy ikreim lesznek. Annyira izgultam és vártam őket, szerettem volna érezni őket. Vajon tudom majd, mikor ki rugdalózik? Terveztem a szobájukat, hogyan fogom őket etetni, minden megvolt fejben.

Május 1-jén éjszaka arra ébredtem, pergő dobként kalapál a szívem. Felkeltem, mert rettenetesen fájt a hasam, s nem sokkal később már mentő robogott velem a kórház felé. Bár a vizsgálat rendben zajlott, mikor távoztam volna, elfolyt a magzatvizem.

Az orvosom azzal biztatott, ne akarjak ” zöldségeket “, itt és most meg kell szülni a gyermekeket. Ekkor még csak a 19. hétben jártam (a “rendes” időre született picik 40 hétig élvezik az édesanya ölelő pocakjának biztonságát).

De mi ellenálltunk. Én tudtam, hogy igenis kibírom, kibírjuk és kihúzzuk addig, amíg kell! Nekem nem fognak “zöldség” gyermekeim születni.

Június 23., hajnal 3 óra

Már a második kórházban feküdtem 8 hete, mikor 6 perces fájásokra ébredtem. Hamarosan lekerültem a Vajúdó szobába, de kiderült, hogy még nem vajúdok, “csupán” húgyuti fertőzésem van, pánik roham, esetleg COVID…

De én tudtam, hogy szülni fogok, sírva kértem a neonatológust, császározzanak meg időben, de nem tették meg, mert egészen addig nem hitték el, hogy itt ma megszületik a 2 pici, amíg nem lettek toló fájásaim. Egy szülésznő kézzel tartotta vissza a kislányom, mikor már nyomtam, és 8-an szaladtak velem ágyastul a műtőbe.  Mélyaltatásba kerültem és császármetszést hajtottak végre rajtam.

Megszülettek a várva várt lányaim, de iszonyúan rossz állapotban voltak. 900 és 970 grammal érkeztek, 26 hétre és 2 napra.

Azura Diána és Lilien Borbála.

Azura vize folyt 8 héten át, mégis ő volt a nagyobb baba, szinte nem is volt tüdeje, imádkoztunk érte nap mint nap. Lilien jobb állapotban volt, ő CPAP életmentő gépre volt kötve. Mindkét lányom szépen evett, kenguruztunk.

Sok-sok rossz dolog történt velünk, rengeteg fertőzés támadta meg a piciket, Lili keringése összeomlott, aminek következménye egy 4-es fokú agyvérzés lett.

“Nem kizárt, hogy sosem lesz egészséges, mert ez a legerősebb fokú agyvérzés.” – mondták.

Azura pedig kamratágulattal jött a világra, ami nyomja az kicsi agyát.

Mi lesz velünk egy egészséges, majd’ 3 éves gyerekkel és két beteg babával? Akkor is a miénk ez a 2 csöppség, ők a legnagyobb kincseink, megoldjuk!

Eljött a 13. nap

Liliennel kenguruzni készültünk, de mivel a férjem nem tudott odaérni a fiamért a bölcsibe, nekem kellett elmenni érte. Kértem egy “kedves” nővért, hogy “hadd kenguruzzunk 1 órakor, hogy el tudjam hozni a fiamat”. Mire ő azt válaszolta, hogy “Most nincs időm erre, különben is 3 órakor kenguruzunk”.   Annyira bántott, hogy nem segített, így végül nem tudtunk kenguruzni.

El kellett jönnöm. Pár órával később életem legborzalmasabb telefonhívását kaptam.

“Kislánya, Lilien, kritikus állapotba került és nem hiszem, hogy meg tudjuk menteni anyuka, nagyon sajnáljuk. Be tudnak jönni?”

Micsoda? Meghal a lányom akitől nem rég jöttem el, biztos csak álmodom! Pont Lili, akinek nem volt semmi baja?! Mire beértünk, egy sötét inkubátorban volt, lekapcsolt gépekkel, szépen felöltöztetve…

Meghalt a kisbabám..

“Fel lehet erre készülni? Hogy meghalhat a babád?”

Annyira gyönyörű volt még így is, pont mint a testvére ..

Azura még 28 napig volt gépi lélegeztetőn, BPD, ROP és sokáig shunt gyanús, agyhártyagyulladása is volt, s minden, ami csak létezik. Mára 4 hónapos és 2 hetes és “behozott” 1 hónapot. Most már korának megfelelően fejlődik.

Ő a mi kis Csodánk..

Polgárné Szabó Martina

1994.03.27., kislány, 1027 gramm

22 évesen estem teherbe. Nem tervezett terhesség volt, váratlanul ért, hogy gyermekem születik. Először nem tudtuk, hogy ikerterhesség, csak a második ultrahangon derült ki, hogy ketten vannak. Egyedül voltam a vizsgálóban, és bár először sokkolt, hogy nem csak egy gyermekem lesz, de mire hazaértem, akkor már nagy izgalommal meséltem a vőlegényemnek, hogy „Nem egy babánk lesz, hanem kettő!”. A gyerekek édesapja ideges lett, és egyáltalán nem fogadta jól, hogy két gyermekünk lesz. Innen kezdődött az igazi kétségbeesésem.

Rosszul viseltem a terhességet, vérzés miatt kiemelt veszélyeztetett állapotban voltam. Az egész várandósságot, hat és fél hónapot kórházban töltöttem, antibiotikumos kezelést kaptam. Eleinte mindkét gyermekem szépen fejlődött, külön burokban. A harmadik-negyedik hónapban derült ki, hogy a kisfiam már nem él. Azonban azért, hogy a lányom egészségesen megszülethessem, nem akartam megszakítani a terhességet. Szinte állandóan éjszakai szülőszobai megfigyelésen voltam, végig injekcióztak és gyógyszereztek. A sors furcsa fintora, hogy a fiamat Eriknek hívtam volna – és Eric kapszulával kezeltek, hogy az elhalt magzat ne fertőzze meg se a másik burkot, se engem. A vérzések és állandó kórházba szállítások miatt szinte minden éjszaka rettegtem, hogy a másik gyermekemet, Timit is elveszítem. Azonban ő erős volt, élni akart.

Az utolsó két hétben a Bakáts téri Schöpf-Merei Kórházba kerültem, és végül itt is szültem, a terhesség 26. hetében. A 26. héten magától indult meg a szülés, március virágvasárnapján született meg a kislányom. Természetes úton szültem meg a lányom, akit rögtön el is vittek mellőlem, engem pedig, mivel komplikáció lépett fel, elaltattak. Az altatásban eltávolították a másik burkot.

A kislányom, Timi 38 centi volt, mint egy kis kólás üveg. 2 és fél hónapot töltött inkubátorban. Fecskendővel táplálták, anyatejjel. Nagy szerencsénk volt, hogy volt tejem, így hozzá tudtam segíteni az immunrendszere erősítéséhez.

Jól fejlődött, azonban először kissé megijedtünk, hogy fordítva kezdett el mindent csinálni – például hátrafelé kezdett mászni. Azonban ez a későbbiekben nem jelentett problémát. De hét hónaposan légzésprobléma miatt intenzív osztályra került. Egy éves koráig folyamatosan szemorvoshoz kellett járnunk, és négy dioptriát állapítottak meg nála. Később viszont megint szerencsénk volt: meggyógyult a szeme. Egészséges és okos kislányt nevelhettem fel.

Húsz évig nem beszéltem erről a nehéz időszakról. Akárhányszor mentőszirénát hallottam az utcáról, azonnal kétségbeestem, és rögtön azt éreztem, hogy fel kell hívnom a gyermekem, jól van-e. Ma már azonban tudom, beszélni kell erről, a koraszülöttekről, hogy az ő szüleik mit élnek át minden egyes inkubátorban töltött nappal. Soha nem felejtem el, milyen érzés volt egy nap belépni a koraszülött osztályra. Arra számítottam, hogy a megengedett 15-20 percet nyugalomban és kettesben tudom tölteni a lányommal. Azonban sokkolt az, mikor abban a hatalmas inkubátorban megpillantottam az én alig egy kilós kislányomat, gézzel kikötözve, infúzióval és bekötött szemmel. Annyira izgága és sokszor nyugtalan volt Timi, annyira hiányzott neki az édesanyja, a közelségem, hogy addig mocorgott, amíg az infúziót sikerült eltávolítania a kis karjából. Ezért meg kellett értenem az orvosok döntését, hogy az egészsége (az infúzió fontossága) miatt valahogy meg kellett oldani Timi izgágaságát. 

Ezek az élmények vezettek ahhoz, hogy életfeladatomnak tekintsem a koraszülöttek segítését. A saját tapasztalataim és múltbeli félelmeim miatt tartom fontosnak, hogy minden koraszülött osztálynak legyen egy életmentő inkubátor vezérlője és elegendő fénytakarója. Nem beszélve a pocakfészkekről és a plüss ölelő kezekről, amik ha akkoriban lettek volna, a lányomnak is sokat segíthettek volna a közelségem pótlásában és nem utolsó sorban az idegrendszeri fejlődésében. Bár teljesen egészséges a lányom, de a fent elmesélt nyugtalanságán biztosan csillapíthattak volna ezek az eszközök. 

Hónapokig láttam küzdeni a lányomat. Pontosan ezért tudom, hogy a PICik a legnagyobb hősök. Az ő szüleik pedig a legbátrabb támogatóik egész életükben. 

Nyilka Ildikó, a Plüss Kommandó megálmodója, az Alapítvány Az Alapítványokért kuratóriumi elnöke

2015. április 25. – “Van egy Csillagom odafenn”

2014-ben kezdődött a történetünk, mikor állapotos lettem. Tervezett Baba, minden csodálatos volt, könnyű első terhesség, mindenhol negatív vizsgálatok, nagyon vártuk, boldogságunk határtalan volt. Terhességem 37. hetében, 2015. április 25-én hajnalban elfolyt a magzatvíz, siettünk a kórházba, izgatottak voltunk. A vajúdás során volt egy kis probléma, ezért az orvosom (akinek azóta is hálás vagyok minden segítségéért) azt javasolta, hogy császármetszéssel jöjjön világra a Baba, mert az mindenkinek biztonságosabb. 2015. április 25-én 10 óra 37 perckor megszületett Emma. Nem volt nálunk boldogabb a Földön. Szülés után Férjem hazament, Emmát elvitték a csecsemő osztályra, engem pedig a műtét miatt az intenzívre. Délután egy óra fele megjelent egy nagyon kedves gyermekorvos, és egy perc alatt megfordult a világ, megszakadt a szívem, és mérhetetlen fájdalom töltött el. Közölte, hogy valami nagy baj van Emmával, mert rohamot kapott, nem tud lélegezni, nincs baj a tüdejével, úgyhogy azonnal elszállítják a Kardiólógiai Intézetbe, mert valószínűleg a szívével lesz gond. Sokkos állapotban hívtam Férjem, hogy jöjjön vissza, mert viszik Emmát, nem tudom mi van, nagy a baj. Mikor átvitték, én még zsibbadt voltam, nem tudtam járni, megkértem a nővéreket, hogy húzzanak ki, mert látni akarom, mielőtt elviszik. Éreztem, hogy nagyon nagy baj van. Ezután rengeteg „életem leghosszabb percei” élmény következett. Este kiderült, hogy Emma teljes nagyér-transzpozícióval született. Műthető, de több probléma is van. Azonnal menni akartam Hozzá, de közölték, hogy szó sem lehet róla, friss császáros vagyok, még saját felelősségre sem hagyhattam el a szülészetet. 3 idegtépő nap után végre kiengedtek, nem érdekelt a fájdalom, a pihenés, ott akartam lenni Vele. 5 naposan 8 órás nyitott mellkasos szívműtétet hajtottak rajta végre (a szívsebész erőn felült teljesített, a mai napig hálás leszek neki az időért, amit kaphattunk a Kislányunkkal). A műtét sikeres volt, de az orvos jelezte, hogy valami nagy baj van, mert semmi nem úgy néz ki odabent, ahogy kellene, ez csak az első lépcső volt. 1 hónapig jártunk be minden nap kétszer, látogatási időben Hozzá, mesét olvastunk, cirógattuk, miközben lélegeztetőgépen feküdt, izomrelaxánsokkal teletömve. Végül egy hónap után kardiológiailag egyelőre rendben volt, de át kellett vinni a Bethesdába, mert meg kellett tanítani enni, fertőzést kapott, amit ki kellett kezelni, és rengeteg vizsgálat volt még hátra, mert „valami nincsen rendben”. 2 hónapig laktam Vele a kórházban, Férjem minden nap jött be látogatni, annyi időt töltöttünk Vele, amennyit csak lehetett, de én belül tudtam, hogy ez nem lesz hosszú idő. Mikor stabil volt az állapota, azt mondták, hogy hazavihetjük, de csak akkor, ha megtanulom injekciózni, és gyógyszerezni, mert folyamatos kezelésre szorul. Nem volt bennem kérdés, BÁRMIT megtettem a Kislányomért, mindent megtanultam. Otthon viszont romlott az állapota, így azonnal kértem, hogy vegyenek vissza minket a Bethesdába, mert „valami nincs rendben”. Mint kiderült, nyelőcsőszűkülete volt, ami miatt a tápszert visszaköhögte a tüdejébe, ettől később tüdőgyulladása és mellhártyagyulladása lett. 2015. július 30-án reggel nagyon rosszul lett, folyamatosan figyelték az orvosok, de azt mondták, hogy biztonsági megfontolásból inkább átviszik az intenzívre. Ott viszont nem lehettünk vele. A látogatási idő végén már úgy tuszkoltak ki az osztályról, hogy menjünk haza pihenni, itt már többet nem tudunk tenni, ahogy tudnak, vigyáznak Rá. Hazamentünk. 2015. július 31-én hajnali egy órakor megcsörrent a telefonom. Tudtam. Egy Anya ezt tudja. Elmondták, hogy leállt a szíve, egy órán keresztül próbálták, de nem ment, nagyon sajnálják. Őszintén bevallom, hogy nem tudom mit éreztem, annyira szürreális volt a hívás. A Mi Kislányunk? Tényleg elment? Miért Vele? Vajon félt? Miért nem lehettünk ott? Ezer kérdés, gondolat kavargott a fejemben, de annyit tudtam, hogy LÁTNI AKAROM. Összeszedtük magunkat, bementünk. Békésen feküdt, odabújtunk Hozzá, megsimogattuk, és megköszöntük Neki azt az időt, amit Vele tölthettünk, majd örökre magamba zártam a kis arcát, és elengedtük.   

Azért szerettem volna a történetemet megosztani, mert azt gondolom, hogy egy gyermek halálánál nincs tragikusabb dolog az életben, DE! Nem mindegy, hogy az ember ezt hogyan éli meg, és hogyan dolgozza fel. Igenis el KELL fogadni a segítséget, és meg KELL érteni, ha itt az idő. Sajnos a mai napig nem derült ki, hogy Emma miért volt ennyire beteg, valószínűleg kromoszómája sérülhetett, ami ennyi problémát okozott Neki, DE SENKI NEM HIBÁZOTT. Mindenki a tőle telhető maximumot tette, az orvosok, a nővérek, és az összes olyan ember, akivel ez alatt a 3 hónap alatt kapcsolatba kerültünk. Mindenkinek maximálisan hálás leszek életem végéig. 

Persze ott vannak a rossz érzések, nyilván nekem sem volt olyan könnyű feldolgoznom azt a 3 hónapot, hiszen Baba nélkül mentünk haza a kórházból, minden nap rettegtem, hogy mikor jön AZ a hívás, és mikor elment, összepakolni a gyerekszobát, visszacsomagolni a holmikat, és minden este úgy zuhanyozni, hogy egy olyan hegem van, ami csak fájdalommal tölt el a szívemben, nem volt egyszerű feladat. De azt is tudtam, hogy engem nem ilyen fából faragtak, hálás vagyok az időért, amit Vele tölthettünk, és nem a múlton fogok merengeni, hanem megtisztelem azzal a Kislányomat, hogy megyek tovább előre.

2017. március 08-án megszületett második kislányunk, Bianka. Makk egészséges, gyönyörű, cserfes dáma, Nővérének igaz büszkesége lehet. Tudom, hogy Emma fentről vigyáz rá, és örökre lesz egy saját Őrangyala. Mindig beszélünk Biusnak Róla, és azt szeretném, hogy tudja, hogy milyen csodálatos Nőréve van, csak ő fentről vigyáz rá.

Nem szégyen segítséget kérni, nem szégyen beszélni tragédiákról, mert az életünk része. Nem szabad, hogy tabu téma legyen egy gyermek elvesztése, mert sokkal többen élték át ezt a tragédiát, mint azt gondolnák. Támogatni kell a másikat, és biztosítani kell róla, hogy nem baj, ha fáj, mert fájnia kell, de utat kell mutatni, hogy ez nem a vég. Egy útnak a vége, de nem az egésznek, vannak még más ösvények. Én megtaláltam az enyémet, Férjemnek örök életemre hálás leszek, ezt a tragédiát ő is átélte, és nem távolodtunk el egymástól, szerető Szülei vagyunk egy csodálatos Kislánynak, és nekem így kerek az életem, hogy van egy Csillagom odafent.  

Gárdonné Torda Édua

1988.01.26., kislány, 970 gramm

53 éves édesanya vagyok. 22 évesen szültem az I. Klinikán dr. Pulai adjunktusnál. Összesen hat abortuszom volt, és egy méhen kívüli terhességem, melyből 1988. 01. 26-án született a lányom, Kaltenecker Ágnes, 26 hétre 970 grammal. 

Semmi problémám nem volt a terhesség alatt. Mivel egészségügyben dolgoztam, odafigyeltem bizonyos dolgokra, és tudtam nagyon jól, hogy ha idő elfolyik a magzatvíz, akkor azonnal le kell feküdni, mert előreesik a gyerek és rátekeredhet a köldökzsinór. Ez történt, a hatodik hónapban, idő előtt elment a magzatvíz. Bevitt a János Kórházba a mentő, de ott nem volt PiC, ezért átmentünk a Klinikára, ahol azt mondták, hogy még egy hetet feküdjek, hátha még tudjuk húzni ezt a történetet. Mivel viszont emelkedett a fehérvérsejt számom és a süllyedés, ezért megindították a szülést (ami egyébként nem indult meg), és azt mondták, körülbelül 880 gramm lesz és nem biztos, hogy túléli a gyermekem. Végül 1988. 01. 26-án megszületett a lányom, 970 grammal.

A kislányomnak harmadfokú kamrai agyvérzése volt. Vérátömlesztést kapott, glicerint adtak neki, ami felszívódott. Két és fél hónapot volt inkubátorban. Egyébként soha nem volt beteg, nem kellett berohanni a rendelőbe, mert fulladt. 

A mozgása viszont később jött – előbb fejlődött az idegrendszere, mint a mozgása. De mondták, hogy három éves korára utol fogja érni magát, és ez így is lett. Előbb beszélt, mint járt tulajdonképpen, ami furcsa volt számomra, de végül is tényleg makkegészséges volt végig, és most is az. Semmi nem maradt vissza, nagyon nagy szerencsénk volt.

A születése után még lefogyott 10 dekát, ami azért egy 970 grammos babánál elég jelentős, de aztán összeszedte magát. Amikor kivették az inkubátorból, 1,75 kiló volt, és kb. 2,20 – 2,30 kiló súllyal vihettük haza, április közepén. Ez már egy nagy súlynak számított a születési súlyához képest.

Lehet, hogy azért, mert nagyon fiatal voltam, de egy percig nem izgultam azon, hogy ő esetleg nem marad meg. Sőt, nem is bíztattak, mert az sokkal rosszabb, viszont mivel látogattuk (minden másnap), ezért láttuk, hogy fejlődik és gyarapodik. De egy percig nem gondoltam, hogy bármi maradandó lesz, vagy esetleg nem marad életben.

Még azt mondták az orvosok, hogy (relatív) sokkal jobb, hogy hat hónapra született és nem nyolc. 

Nekem szülés utáni depresszióm volt. 22 évesen még fel sem tudtam fogni azt, hogy mekkora probléma a koraszülés, de a lányom agyvérzése és a két és fél hónapnyi inkubátorban töltött idő rettentően megviselt. Szültem egy gyereket és hazamentem. Majd kaptam egyszer csak egy gyereket, és ez számomra nagyon furcsa volt. Nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Ez így csúnyán hangzik, sajnos, utólag jöttem rá. De mellettem volt az anyukám, az anyósom és a dédi, segítettek nekem. Nem szoptathattam, mert felkészítettek rá, hogy nem fog megmaradni, és el is apasztották a tejemet.

Abban az időben a szülés utáni depresszióról nem tudtunk sokat, nem is tudtam, mi a bajom pontosan. Nem mentem ezzel orvoshoz, csak azt tapasztaltam, hogy örülök, hogy mellettem vannak és segítenek. Nem hagytam magára a lányomat, törődtem vele, de én borzasztó rosszul éreztem magam és nem tudtam, hogy mi bajom van – hiszen ilyen dolgokkal akkor nem fordultak orvoshoz a nők. Eszembe se jutott, hogy orvoshoz kéne mennem, azt gondoltam, hogy majd leküzdöm és minden jó lesz.

Hál’ Istennek valóban így lett, minden jóra fordult. A lányom most lesz 32 éves, ügyvéd, és rettentően büszke vagyok rá. Köszönöm, hogy ezt elmondhattam, mert ez nagyon régen volt, és csodának számított. Abban az időben született egy kisfiú is, aki nem élte túl. Borzasztó hálás vagyok, hogy velünk így alakult.

Bíró Ágnes