53 éves édesanya vagyok. 22 évesen szültem az I. Klinikán dr. Pulai adjunktusnál. Összesen hat abortuszom volt, és egy méhen kívüli terhességem, melyből 1988. 01. 26-án született a lányom, Kaltenecker Ágnes, 26 hétre 970 grammal.
Semmi problémám nem volt a terhesség alatt. Mivel egészségügyben dolgoztam, odafigyeltem bizonyos dolgokra, és tudtam nagyon jól, hogy ha idő elfolyik a magzatvíz, akkor azonnal le kell feküdni, mert előreesik a gyerek és rátekeredhet a köldökzsinór. Ez történt, a hatodik hónapban, idő előtt elment a magzatvíz. Bevitt a János Kórházba a mentő, de ott nem volt PiC, ezért átmentünk a Klinikára, ahol azt mondták, hogy még egy hetet feküdjek, hátha még tudjuk húzni ezt a történetet. Mivel viszont emelkedett a fehérvérsejt számom és a süllyedés, ezért megindították a szülést (ami egyébként nem indult meg), és azt mondták, körülbelül 880 gramm lesz és nem biztos, hogy túléli a gyermekem. Végül 1988. 01. 26-án megszületett a lányom, 970 grammal.
A kislányomnak harmadfokú kamrai agyvérzése volt. Vérátömlesztést kapott, glicerint adtak neki, ami felszívódott. Két és fél hónapot volt inkubátorban. Egyébként soha nem volt beteg, nem kellett berohanni a rendelőbe, mert fulladt.
A mozgása viszont később jött – előbb fejlődött az idegrendszere, mint a mozgása. De mondták, hogy három éves korára utol fogja érni magát, és ez így is lett. Előbb beszélt, mint járt tulajdonképpen, ami furcsa volt számomra, de végül is tényleg makkegészséges volt végig, és most is az. Semmi nem maradt vissza, nagyon nagy szerencsénk volt.
A születése után még lefogyott 10 dekát, ami azért egy 970 grammos babánál elég jelentős, de aztán összeszedte magát. Amikor kivették az inkubátorból, 1,75 kiló volt, és kb. 2,20 – 2,30 kiló súllyal vihettük haza, április közepén. Ez már egy nagy súlynak számított a születési súlyához képest.
Lehet, hogy azért, mert nagyon fiatal voltam, de egy percig nem izgultam azon, hogy ő esetleg nem marad meg. Sőt, nem is bíztattak, mert az sokkal rosszabb, viszont mivel látogattuk (minden másnap), ezért láttuk, hogy fejlődik és gyarapodik. De egy percig nem gondoltam, hogy bármi maradandó lesz, vagy esetleg nem marad életben.
Még azt mondták az orvosok, hogy (relatív) sokkal jobb, hogy hat hónapra született és nem nyolc.
Nekem szülés utáni depresszióm volt. 22 évesen még fel sem tudtam fogni azt, hogy mekkora probléma a koraszülés, de a lányom agyvérzése és a két és fél hónapnyi inkubátorban töltött idő rettentően megviselt. Szültem egy gyereket és hazamentem. Majd kaptam egyszer csak egy gyereket, és ez számomra nagyon furcsa volt. Nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Ez így csúnyán hangzik, sajnos, utólag jöttem rá. De mellettem volt az anyukám, az anyósom és a dédi, segítettek nekem. Nem szoptathattam, mert felkészítettek rá, hogy nem fog megmaradni, és el is apasztották a tejemet.
Abban az időben a szülés utáni depresszióról nem tudtunk sokat, nem is tudtam, mi a bajom pontosan. Nem mentem ezzel orvoshoz, csak azt tapasztaltam, hogy örülök, hogy mellettem vannak és segítenek. Nem hagytam magára a lányomat, törődtem vele, de én borzasztó rosszul éreztem magam és nem tudtam, hogy mi bajom van – hiszen ilyen dolgokkal akkor nem fordultak orvoshoz a nők. Eszembe se jutott, hogy orvoshoz kéne mennem, azt gondoltam, hogy majd leküzdöm és minden jó lesz.
Hál’ Istennek valóban így lett, minden jóra fordult. A lányom most lesz 32 éves, ügyvéd, és rettentően büszke vagyok rá. Köszönöm, hogy ezt elmondhattam, mert ez nagyon régen volt, és csodának számított. Abban az időben született egy kisfiú is, aki nem élte túl. Borzasztó hálás vagyok, hogy velünk így alakult.
Bíró Ágnes