Skip to content

1994.03.27., kislány, 1027 gramm

22 évesen estem teherbe. Nem tervezett terhesség volt, váratlanul ért, hogy gyermekem születik. Először nem tudtuk, hogy ikerterhesség, csak a második ultrahangon derült ki, hogy ketten vannak. Egyedül voltam a vizsgálóban, és bár először sokkolt, hogy nem csak egy gyermekem lesz, de mire hazaértem, akkor már nagy izgalommal meséltem a vőlegényemnek, hogy „Nem egy babánk lesz, hanem kettő!”. A gyerekek édesapja ideges lett, és egyáltalán nem fogadta jól, hogy két gyermekünk lesz. Innen kezdődött az igazi kétségbeesésem.

Rosszul viseltem a terhességet, vérzés miatt kiemelt veszélyeztetett állapotban voltam. Az egész várandósságot, hat és fél hónapot kórházban töltöttem, antibiotikumos kezelést kaptam. Eleinte mindkét gyermekem szépen fejlődött, külön burokban. A harmadik-negyedik hónapban derült ki, hogy a kisfiam már nem él. Azonban azért, hogy a lányom egészségesen megszülethessem, nem akartam megszakítani a terhességet. Szinte állandóan éjszakai szülőszobai megfigyelésen voltam, végig injekcióztak és gyógyszereztek. A sors furcsa fintora, hogy a fiamat Eriknek hívtam volna – és Eric kapszulával kezeltek, hogy az elhalt magzat ne fertőzze meg se a másik burkot, se engem. A vérzések és állandó kórházba szállítások miatt szinte minden éjszaka rettegtem, hogy a másik gyermekemet, Timit is elveszítem. Azonban ő erős volt, élni akart.

Az utolsó két hétben a Bakáts téri Schöpf-Merei Kórházba kerültem, és végül itt is szültem, a terhesség 26. hetében. A 26. héten magától indult meg a szülés, március virágvasárnapján született meg a kislányom. Természetes úton szültem meg a lányom, akit rögtön el is vittek mellőlem, engem pedig, mivel komplikáció lépett fel, elaltattak. Az altatásban eltávolították a másik burkot.

A kislányom, Timi 38 centi volt, mint egy kis kólás üveg. 2 és fél hónapot töltött inkubátorban. Fecskendővel táplálták, anyatejjel. Nagy szerencsénk volt, hogy volt tejem, így hozzá tudtam segíteni az immunrendszere erősítéséhez.

Jól fejlődött, azonban először kissé megijedtünk, hogy fordítva kezdett el mindent csinálni – például hátrafelé kezdett mászni. Azonban ez a későbbiekben nem jelentett problémát. De hét hónaposan légzésprobléma miatt intenzív osztályra került. Egy éves koráig folyamatosan szemorvoshoz kellett járnunk, és négy dioptriát állapítottak meg nála. Később viszont megint szerencsénk volt: meggyógyult a szeme. Egészséges és okos kislányt nevelhettem fel.

Húsz évig nem beszéltem erről a nehéz időszakról. Akárhányszor mentőszirénát hallottam az utcáról, azonnal kétségbeestem, és rögtön azt éreztem, hogy fel kell hívnom a gyermekem, jól van-e. Ma már azonban tudom, beszélni kell erről, a koraszülöttekről, hogy az ő szüleik mit élnek át minden egyes inkubátorban töltött nappal. Soha nem felejtem el, milyen érzés volt egy nap belépni a koraszülött osztályra. Arra számítottam, hogy a megengedett 15-20 percet nyugalomban és kettesben tudom tölteni a lányommal. Azonban sokkolt az, mikor abban a hatalmas inkubátorban megpillantottam az én alig egy kilós kislányomat, gézzel kikötözve, infúzióval és bekötött szemmel. Annyira izgága és sokszor nyugtalan volt Timi, annyira hiányzott neki az édesanyja, a közelségem, hogy addig mocorgott, amíg az infúziót sikerült eltávolítania a kis karjából. Ezért meg kellett értenem az orvosok döntését, hogy az egészsége (az infúzió fontossága) miatt valahogy meg kellett oldani Timi izgágaságát. 

Ezek az élmények vezettek ahhoz, hogy életfeladatomnak tekintsem a koraszülöttek segítését. A saját tapasztalataim és múltbeli félelmeim miatt tartom fontosnak, hogy minden koraszülött osztálynak legyen egy életmentő inkubátor vezérlője és elegendő fénytakarója. Nem beszélve a pocakfészkekről és a plüss ölelő kezekről, amik ha akkoriban lettek volna, a lányomnak is sokat segíthettek volna a közelségem pótlásában és nem utolsó sorban az idegrendszeri fejlődésében. Bár teljesen egészséges a lányom, de a fent elmesélt nyugtalanságán biztosan csillapíthattak volna ezek az eszközök. 

Hónapokig láttam küzdeni a lányomat. Pontosan ezért tudom, hogy a PICik a legnagyobb hősök. Az ő szüleik pedig a legbátrabb támogatóik egész életükben. 

Nyilka Ildikó, a Plüss Kommandó megálmodója, az Alapítvány Az Alapítványokért kuratóriumi elnöke

Egy megosztás is nagy segítség!

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on email
Email

No comment yet, add your voice below!


Add a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Jelentkezz be, vagy regisztrálj!