2014-ben kezdődött a történetünk, mikor állapotos lettem. Tervezett Baba, minden csodálatos volt, könnyű első terhesség, mindenhol negatív vizsgálatok, nagyon vártuk, boldogságunk határtalan volt. Terhességem 37. hetében, 2015. április 25-én hajnalban elfolyt a magzatvíz, siettünk a kórházba, izgatottak voltunk. A vajúdás során volt egy kis probléma, ezért az orvosom (akinek azóta is hálás vagyok minden segítségéért) azt javasolta, hogy császármetszéssel jöjjön világra a Baba, mert az mindenkinek biztonságosabb. 2015. április 25-én 10 óra 37 perckor megszületett Emma. Nem volt nálunk boldogabb a Földön. Szülés után Férjem hazament, Emmát elvitték a csecsemő osztályra, engem pedig a műtét miatt az intenzívre. Délután egy óra fele megjelent egy nagyon kedves gyermekorvos, és egy perc alatt megfordult a világ, megszakadt a szívem, és mérhetetlen fájdalom töltött el. Közölte, hogy valami nagy baj van Emmával, mert rohamot kapott, nem tud lélegezni, nincs baj a tüdejével, úgyhogy azonnal elszállítják a Kardiólógiai Intézetbe, mert valószínűleg a szívével lesz gond. Sokkos állapotban hívtam Férjem, hogy jöjjön vissza, mert viszik Emmát, nem tudom mi van, nagy a baj. Mikor átvitték, én még zsibbadt voltam, nem tudtam járni, megkértem a nővéreket, hogy húzzanak ki, mert látni akarom, mielőtt elviszik. Éreztem, hogy nagyon nagy baj van. Ezután rengeteg „életem leghosszabb percei” élmény következett. Este kiderült, hogy Emma teljes nagyér-transzpozícióval született. Műthető, de több probléma is van. Azonnal menni akartam Hozzá, de közölték, hogy szó sem lehet róla, friss császáros vagyok, még saját felelősségre sem hagyhattam el a szülészetet. 3 idegtépő nap után végre kiengedtek, nem érdekelt a fájdalom, a pihenés, ott akartam lenni Vele. 5 naposan 8 órás nyitott mellkasos szívműtétet hajtottak rajta végre (a szívsebész erőn felült teljesített, a mai napig hálás leszek neki az időért, amit kaphattunk a Kislányunkkal). A műtét sikeres volt, de az orvos jelezte, hogy valami nagy baj van, mert semmi nem úgy néz ki odabent, ahogy kellene, ez csak az első lépcső volt. 1 hónapig jártunk be minden nap kétszer, látogatási időben Hozzá, mesét olvastunk, cirógattuk, miközben lélegeztetőgépen feküdt, izomrelaxánsokkal teletömve. Végül egy hónap után kardiológiailag egyelőre rendben volt, de át kellett vinni a Bethesdába, mert meg kellett tanítani enni, fertőzést kapott, amit ki kellett kezelni, és rengeteg vizsgálat volt még hátra, mert „valami nincsen rendben”. 2 hónapig laktam Vele a kórházban, Férjem minden nap jött be látogatni, annyi időt töltöttünk Vele, amennyit csak lehetett, de én belül tudtam, hogy ez nem lesz hosszú idő. Mikor stabil volt az állapota, azt mondták, hogy hazavihetjük, de csak akkor, ha megtanulom injekciózni, és gyógyszerezni, mert folyamatos kezelésre szorul. Nem volt bennem kérdés, BÁRMIT megtettem a Kislányomért, mindent megtanultam. Otthon viszont romlott az állapota, így azonnal kértem, hogy vegyenek vissza minket a Bethesdába, mert „valami nincs rendben”. Mint kiderült, nyelőcsőszűkülete volt, ami miatt a tápszert visszaköhögte a tüdejébe, ettől később tüdőgyulladása és mellhártyagyulladása lett. 2015. július 30-án reggel nagyon rosszul lett, folyamatosan figyelték az orvosok, de azt mondták, hogy biztonsági megfontolásból inkább átviszik az intenzívre. Ott viszont nem lehettünk vele. A látogatási idő végén már úgy tuszkoltak ki az osztályról, hogy menjünk haza pihenni, itt már többet nem tudunk tenni, ahogy tudnak, vigyáznak Rá. Hazamentünk. 2015. július 31-én hajnali egy órakor megcsörrent a telefonom. Tudtam. Egy Anya ezt tudja. Elmondták, hogy leállt a szíve, egy órán keresztül próbálták, de nem ment, nagyon sajnálják. Őszintén bevallom, hogy nem tudom mit éreztem, annyira szürreális volt a hívás. A Mi Kislányunk? Tényleg elment? Miért Vele? Vajon félt? Miért nem lehettünk ott? Ezer kérdés, gondolat kavargott a fejemben, de annyit tudtam, hogy LÁTNI AKAROM. Összeszedtük magunkat, bementünk. Békésen feküdt, odabújtunk Hozzá, megsimogattuk, és megköszöntük Neki azt az időt, amit Vele tölthettünk, majd örökre magamba zártam a kis arcát, és elengedtük.
Azért szerettem volna a történetemet megosztani, mert azt gondolom, hogy egy gyermek halálánál nincs tragikusabb dolog az életben, DE! Nem mindegy, hogy az ember ezt hogyan éli meg, és hogyan dolgozza fel. Igenis el KELL fogadni a segítséget, és meg KELL érteni, ha itt az idő. Sajnos a mai napig nem derült ki, hogy Emma miért volt ennyire beteg, valószínűleg kromoszómája sérülhetett, ami ennyi problémát okozott Neki, DE SENKI NEM HIBÁZOTT. Mindenki a tőle telhető maximumot tette, az orvosok, a nővérek, és az összes olyan ember, akivel ez alatt a 3 hónap alatt kapcsolatba kerültünk. Mindenkinek maximálisan hálás leszek életem végéig.
Persze ott vannak a rossz érzések, nyilván nekem sem volt olyan könnyű feldolgoznom azt a 3 hónapot, hiszen Baba nélkül mentünk haza a kórházból, minden nap rettegtem, hogy mikor jön AZ a hívás, és mikor elment, összepakolni a gyerekszobát, visszacsomagolni a holmikat, és minden este úgy zuhanyozni, hogy egy olyan hegem van, ami csak fájdalommal tölt el a szívemben, nem volt egyszerű feladat. De azt is tudtam, hogy engem nem ilyen fából faragtak, hálás vagyok az időért, amit Vele tölthettünk, és nem a múlton fogok merengeni, hanem megtisztelem azzal a Kislányomat, hogy megyek tovább előre.
2017. március 08-án megszületett második kislányunk, Bianka. Makk egészséges, gyönyörű, cserfes dáma, Nővérének igaz büszkesége lehet. Tudom, hogy Emma fentről vigyáz rá, és örökre lesz egy saját Őrangyala. Mindig beszélünk Biusnak Róla, és azt szeretném, hogy tudja, hogy milyen csodálatos Nőréve van, csak ő fentről vigyáz rá.
Nem szégyen segítséget kérni, nem szégyen beszélni tragédiákról, mert az életünk része. Nem szabad, hogy tabu téma legyen egy gyermek elvesztése, mert sokkal többen élték át ezt a tragédiát, mint azt gondolnák. Támogatni kell a másikat, és biztosítani kell róla, hogy nem baj, ha fáj, mert fájnia kell, de utat kell mutatni, hogy ez nem a vég. Egy útnak a vége, de nem az egésznek, vannak még más ösvények. Én megtaláltam az enyémet, Férjemnek örök életemre hálás leszek, ezt a tragédiát ő is átélte, és nem távolodtunk el egymástól, szerető Szülei vagyunk egy csodálatos Kislánynak, és nekem így kerek az életem, hogy van egy Csillagom odafent.
Gárdonné Torda Édua