Köszönjük szépen Gergelynek, hogy megosztotta velünk 3 gyermekének születésének történetét. Nem sok esélyt adtak az orvosok a harmadik babának, nem is biztatták a párt, nehogy “beleéljék” magukat. A sors azonban másként rendelkezett.
Fogadjátok szeretettel a 3 kis harcos történetét – ezúttal apa szemszögéből.
Fájdalmas kezdetek
2025. május. Édesanyám rossz híreket kapott: hasnyálmirigyrák, rengeteg áttéttel. Esély nincs.
El sem kezdtek semmilyen kezelést.
Mi pedig nem próbálkoztunk többet a „gyerekprojekttel”.
Édesanyám sajnálatos módon június 28-án elhunyt.
Róla tudni kell, hogy 03.03-án született, és az egész életét meghatározta a hármas szám. Mindenben nagyon figyelt erre a számra. Ha csak süteményt sütött, annak is hárommal oszthatónak kellett lennie.
Majd amikor kicsit lenyugodtak a dolgok, és megpróbáltuk feldolgozni a lehetetlent, ismét előtérbe került a családtervezés. Hiszen a mi életünk nem áll meg – akármennyire is azt érezzük.
Augusztus végén egy reggel jött ki a feleségem a nappaliba egy régi fajta terhességi teszttel. Szerinte negatív. Pár perccel később szerintem ott két csík van… Elrohantunk digitális, megbízható teszteket venni, amik meg is erősítették, hogy apának jó a szeme: pozitív.
Na de mi legyen a neve? Ilyenkor az ember nem talál ki, és nem nevezi a nevén a kicsiket. Legyen „Csíkocska”, hiszen ott a csík a teszten. Halkan megjegyeztem, hogy ott csíkocskák vannak…
1, 2…3 baba!
Eltelt egy kicsit több mint egy hónap. Vivi bejelentkezett a nőgyógyászához, szólt, hogy van pozitív teszt. Azt gondolja, hogy terhes. (Nyilván az orvos által végzett vizsgálat után lehet kijelenteni.) Majd az asszisztens nagyon aranyosan megjegyezte, hogy „na, egy kicsit terhes lány van itt”. (Ez később fontos lesz.)
Szeptember végén mentünk Magyarországra, ekkor sikerült édesanyám temetését elintézni. A hosszú autóút után Vivinek fájt is a hasa, és több aggasztó tünete volt. Apa pánikolt. Apa sokat pánikol. Kerestünk hát egy orvost, aki Magyarországon meg tudja vizsgálni.
Még aznap ott is voltunk a váróban. Szólítottak. Mindenki bemehetett a vizsgálatra: apa és a nagymama is (feleségem anyukája velünk volt sokat).
A doktor vizsgált, hümmögött, vizsgált. Nagyon hosszan tartott, mire megszólalt:
„Na, szülők, meg lehet nyugodni. A terhesség méhen belül van, de…” – és jó hosszú szünetet tartott – „…el kell mondjak egy fontos dolgot. Ez két baba. Két szívhang, két tökéletesen beágyazódott magzat.”
Az egyik mellett látott még valamit, de se szívhang, se forma – ez többször előfordul, majd felszívódik.
Mindenesetre minket sokkolt a tény, hogy nem egy, de kettő baba fog érkezni. Anyósom egyszerűen megfagyott. Csak állt és nézett előre, és fogalma sem volt szerintem, mi történik.
A doktor megkért minket, hogy a visszaút előtt, kb. három héttel később ismét megnézné a lányt a biztonság kedvéért, és mert sok terhesség kezdődik ikerterhességgel, de sok esetben csak egy magzat marad életben.
Eltelt a három hét. Visszamentünk. Ismét hosszas vizsgálat, hümmögés, és egy: „Minden rendben, de…” Már tudtuk. Most már három szívhang és három teljesen jól beágyazódott magzat található: egypetéjű ikrek és egy „szóló” baba mellé.
A doktor természetesen elmondta, hogy csekély az esélye, hogy mindhárom baba egészségesen életben maradjon. A harmadik közel három héttel „fiatalabb” (az egypetéjű ikrek később alakultak ki, mint az első, külön peteű ikerpár), így ne nagyon éljük bele magunkat.
De mi tudtuk, hogy ebből bizony három baba lesz.
Telt az idő. Németországban a feleségem ismét elment a saját nőgyógyászához. Szólt, hogy szerinte „nem kicsit terhes”. Az orvos először azt hitte, hogy a neten találtunk képet ultrahangról, és csak meg akarjuk viccelni. Letolta a szemüveget: „Meg akarom én azt nézni először.” Megnézte. Rögtön szólt is, hogy: „Na ehhez én kevés leszek.”
Két-három hetente jártunk speciális vizsgálatra. Ott a kicsik összes szervi fejlődését is nyomon lehetett követni. Kiderült időközben, hogy két fiú és egy kislány. Az egyik fiúval viszont „baj” lesz, mert túl kicsi. Lassan fejlődött, és mindig azt mondták, hogy „nem lesz ez így jó”.
“Annyira fejletlenek, hogy nem fognak felsírni”
Majd január harmadikán (2024) egy sima nőgyógyászati ellenőrzés alkalmával annyit mondott az orvos, hogy baj van: nyitva a méhszáj, nem bírja el a terhelést. Már hívta is a mentőt. Haza sem jöhetett anyuka összepakolni. Kölnbe vitték. Jó messzire.
Apa hazaszaladt, összeszedte a legfontosabb dolgokat. Két hét telt így: minden reggel elmentem Kölnbe, este haza. Háztartás, állatok (kutya, cica, agáma). Éjszakás voltam egy demens házban, de kiírattam magam betegállományba. Anyukának tilos volt mozognia.
Két héttel később aztán sikerült helyet kapnia a bonni egyetemi kórházban. Ez sokkal közelebb volt, és a babák túlélési esélyei is jelentősen javultak ebben a kórházban.
Sokáig nem tudtuk élvezni a nyugalmat. Január 25-én fájdalmak jelentkeztek. Ezeket sikerült gyógyszerrel visszaszorítani, de 27. estétől már nem lehetett megállítani. 28-án hajnalban hívott a feleségem, hogy induljak, mert valamilyen fertőzés van, és azonnal ki kell jönnie a babáknak.
10 óra után kint is voltak. Előtte szóltak, hogy annyira kicsik, fejletlenek, hogy nem fognak felsírni, de ne aggódjunk, több csapat is várja őket. Mindhárman sírtak. És mi is.
Meg sem nézhettük őket. Csak hallottuk egy-egy másodpercre a hangjukat.
Majd anyukát a császár után egy megfigyelő szobába tolták, és nem volt több hír. Kb. egy órával később egy óriási mobil inkubátor érkezett, benne a lányunk. Szinte nem is látszott ki a csövek és gépek halmazából, de szabadott benézni, benyúlni is. Gyönyörű, de félelmetes volt.
Ezután órákig semmi sem történt. A fiúkat nem hozták be. Kérdeztünk mindenkit, aki a szobába bejött. Mindig az volt a válasz, hogy majd később, majd szólnak. Egyszer apa már nem bírta tovább. Bejött egy nővér. Mondta, hogy majd később. Én pedig mondtam, hogy most, és nem várok egy másodpercet sem. Vigyen a gyerekeimhez. Kénytelen volt, megtette.
A fiúk egy szobában voltak (itt két inkubátor egy szoba). Mindenki aránylag stabil állapotban. Aaron, a nagyobbik fiú kapott nagyobbat a fertőzésből: voltak értékei, amik 300-szor magasabbak voltak, mint a normál. Két napot volt lélegeztetve, és kapott egy mikro agyvérzést is, ami hála az égnek később felszívódott.
Abigail, a kislány egyedül volt. Nem volt szobatársa sem. Ő volt a legnagyobb 870 grammal. Aaron 740, Abel 620 grammosak voltak.
Feszült első hetek, anyát műtötték
Az első hetekben mindig azt mondták az orvosok, hogy várjuk ki: kritikus 72 óra. Aztán a kritikus második hét: elindul-e a gyomor, a máj, a belek.
A kicsik viszont nagyobb harcosok, mint azt bárki képzelné. Mindent kiálltak. Voltak nagyon jó napok, amikor egész délután valaki a mellkasunkon feküdt. És voltak nehéz napok, amikor csak a gépek vészjelzése szólt a fülünkben.
Anyukát közben hazaengedték. Felépült (szerintük).
Telt az idő. Február 23. estére annyira fájt anyuka műtéti hegye, hogy elment, hogy megvizsgálják. Sajnos rögtön közölték is, hogy újra kell nyitni a hasát: fertőzés. Még február 24. este meg is műtötték. Hasfalát nyitva hagyták, egy vákuumpumpát kapott.
De már aznap este tolókocsival a kicsik mellett volt. Hetekig minden harmadik napon újra kellett műteni altatásban, a sebet tisztítani, stb. Majd végre bezárták a hasát.
Március 15-én reggel hétkor vették ki neki az utolsó kapcsokat a hasából. Szólt az orvosnak, hogy szép legyen, mert a menyasszonyi ruha passzos lesz. Januárra volt tervezve az esküvőnk 10 év együttélés után. De a gyerekek másképp gondolták.
Tehát március 15-én gyors esküvő. Előtte természetesen a gyerekeknél voltunk, ahogy másnap reggel is, a szokásos rutinban.
A kicsik szépen erősödtek, szerencsére semmilyen súlyos betegség vagy baj nem érte őket. Aaron és Abigail május 2-án jöhetett haza. Ábelnek sajnos egyedül kellett maradnia, mert várt rá egy lágyéksérv-műtét. A műtét sikeres volt, május 17-én végleg lekerült a nevünk a kórházi szobák ajtajáról.
Több mint négy hónap, ebből három és fél három babával a kórházban. Mindenki két kiló körül volt, amikor hazavittük.
Végre otthon!
Végre elkezdődött az igazi életünk. A lakás kicsi volt: 51 m², másfél szoba. Másik kellett. Az autónk kicsi volt. Aki látott már hármas ikres babakocsit, vagy csak belegondolt, melyik autóban fér el három babahordozó, az tudja, hogy ezek nagyon nagy kérdések.
Augusztusra találtunk másik lakást, vettünk autót, és belerázódtunk a hármas ikres életbe. Természetesen sok orvosi látogatás volt, fizioterápiás kezelések, stb.
A gyerekek szuperek, jól fejlődnek, ügyesek. Természetesen nálunk semmi sem úgy történik, ahogy az a nagy könyvben le van írva. Még csak most tanulnak járni, nem sokat beszélnek, stb.
De minket ezek a dolgok nem zavarnak, hiszen van három gyönyörű, egészséges gyermekünk, akiknek a lehetőségeinkhez képest mindent meg fogunk adni.
